Enessey György
(írta: Gülch Csaba)

Az Encsey család /A család többi tagja s-sel. Enessey György pedig mindig ss-sel írta nevét/ a hagyomány szerint 1217-ben kapta II. András királytól az eresei birtokot. Ez idõtõl a család vitéz férfiai az õsi fészek oltalmából vonultak az elkövetkezõ évszázadok harcos eseményeibe. Így említi a késõi író utód egyik utolsó, kéziratos mûvében /conspectus Jurium possessionis Curialis Ehesse, elaboratus et enucleatus per Georgium filium Ladislai condam Enesey/ Enesey Ákost, aki 1271-ben az Ottokárt visszavonulásra kényszerítõ királyi sereg harcosa, Enesey Botyst, aki az 1346-os nápolyi hadjárat résztvevõje, Enesey Istvánt, aki pedig 1393-ban Nikápolynál harcolt.

Ennek az õsi családnak a leszármazottja Enessey Gyögy történelmi író, a XVIII. századvégi vármegyei közélet jeles alakja, aki édesapja. Enesey László második, Mesterházy Juliannával kötött házasságából született 1756-ban Enesén. /Születésének pontos dátumát nem ismerjük. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint halálakor 45 esztendõs volt. de a bezi-enesei evangélikus gyülekezet keresztelési anyakönyvei 1755 és 1786 között hiányoznak./ A hazafi¬sággal, protestáns szellemiséggel áthatott nevelés megfelelõ légkört biztosított a tehetséges ifjú számára és mélyen befolyásolta késõbbi szemléletét. Minden valószínûség szerint a soproni evangélikus líceumban tanult, ahol a különféle tudományos ismereteken kívül alapos görögi, latin és német nyelvismeretre tett szert.

Tanulmányai befejezése után visszatért szülõfalujába, ahol 1777-ig apja haláláig közösen gazdálkodtak a családi birtokon. A 70-es évek végétõl a gazdasági ügyei mellett tudományos írói ambícióinak élt. Sokat olvasott, nyelvészeti, filozófiai, történelmi és szépirodalmi mûveket egyaránt. Részt vállalt az egyházi és világi közéletben is: a bezi-enesei evangélikus gyülekezet elsõ kurátora, valamint 1790-tõl Gyõr vármegye táblabírája volt. Az 1780-as évek közepén megnõsült. Feleségül vette Káldy Juditot. Házasságukból öt gyermek született.

Dokumentálható irodalmi munkássága 1790-ben kezdõdött, amikor a Komáromban kiadott Mindenes Gyûjteményben ismertette Péczely József révkomáromi református lelkész, A magyar koronának rövid históriája címû mûvét, abból az alkalomból, hogy e nemes történelmi ereklye, útban Bécsbõl Buda felé, 1790. február 26-án Gyõrbe érkezett. 1791-ben Budán jelent meg következõ mûve /A dicsõ magyar haza aranyszabadságának visszaszerzésére és anyai nyelvének épülésére feljött magyarok csillaga. Buda, 1791./, amely már kétségtelenül magán hordozza a kibontakozó magyar felvilágosodás eszmeiségének hatását és ötvözi Enessey György írói elkötelezettségiének fõ területeivel: a haza és a nyelv ügyével. A mû lényege, a változás történelmi lehetõségének bizonyítása, ezáltal az anyanyelv fejlõdése, melynek elsõrendû záloga, annak aktív használata, mûvelése.

1797-ben késsült el a „czigány nemzet” eredetével, történetével, valamint nyelvével foglalkozó mûvének kézira¬tával. A könyvet 1798-bar Komáromban nyomtatták ki. /A czigány nemzetnek igazi eredete, nyelve, történetei, most legelõször hosszas feledékenységbõ1 világosságra hozattak és rendbe szedettek. Komárom 1798./. Két évvel késõbb, 1800-ban. A tzigán nyelvrül címmel toldalékot bocsát közre, amely az eredeti mûhöz járult hozzá néhány fontos kiegészítéssel. E dolgozat mottója tudományos szemléletének „modernségét" is megvilágítja. ,.Valamint a nyelv megkülönbözteti egyik nemzetet a másikátul: Úgy annak egyenlõsége, csalhatatlan jele azon nemzetnek hasonló egy eredetének" /A Tzigán nyelvrül /toldalék/ E. G. Nagy-Gyõrvidéki magyar által. Gyõr, 1800./.

Sokoldalú felkészültségét, a téma alapos feldolgozását bizonyítja az a tény, hogy a filológiai, nyelvészeti analízisen túl, történeti, néprajzi és vallástörténeti vonatkozásban is megvizsgálta az általa eredetileg a „hindu nyelv” dialektu¬sának minõsített cigány nyelvet. Mindemellett még statisztikai adatokat is közölt a cigányság egyes európai államok¬beli létszámáról, valamint a dunántúli cigány nyelvjárás „egy rövid lajstromát" is adta, „amint tudni illik azok még nálunk néha-néha csacsogni magok között hallattnak”.

1799-ben jelenteti meg gyûjteményét a Gyõr vármegyei régiségekrõl és emlékekrõl. /Antiqaitates et memorabilia comitatus Jauriensis. Komárom, 1799./. Ehhez hasonló, a szintén ez idõ tájt készült, már említett kéziratos munkája. Részben Enese község múltjához, részben pedig az Enesey család történetéhez szolgáltatott adalékokat, amelyet a családi szájhagyomány, valamint néhány írásos emlék alapján állított össze. Béla király névtelen jegyzõjérõl, Anonymusról készített tanulmányt, de ez utolsó munkája már szintén csak kéziratban maradt fenn. 1801. október 7-én halt meg.

A Tudományos Gyûjtemény 1826-ban így emlékezett meg róla: „Lakott Enesén a maga jószágán s meghalt ezen század öt elsõ esztendejinek valamellyikében, mint Gyõr Vármegyei Tábla Biró, életének legjobb korában". /Tudományos Gyûjtemény 1826. X. 90./

Hetvényi /Simstich/ István
(írta: Gülch Csaba)

Hetvényi /Simstich/ István 1827. február 6-án született Gyõrben, egy újvárosi gazdacsaládban. A családi legendák szerint õsei II. Rákóczi Ferenc idején költöztek „Erdélyországól" Moson megyébe.

„Érdekesen alakult névhasználata. 1848-1849 hadjáratait Simstich István néven küzdötte végig: kényszer¬katonáskodását viszont már Hetvényi Istvánként töltötte ez utóbbi nevet hivatalosan 1871-ben vette fel.” /Varsányi Péter István: Hetvényi István emlékirata. Hadtörténelmi közlemények 1983/3. 468./

Édesapját 2 éves korában elveszítette. Tanulmányait az újvárosi evangélikus elemi iskolában kezdte, majd 1842-tõl az evangélikus gimnáziumban folytatta. Az elsõ osztályok elvégzése után 1845-ben már a Benedekrendi fõgimnázi¬umban tanult. 1847. november 1-jétõl a pápai református kollégiumba iratkozott. A pápai esztendõ nagy hatással volt rá. Részben a tanárok /Stettner György, Tarczy Lajos/ személye miatt, részben pedig az iskolában uralkodó szellem ragadta magával.

Az l848. mácius 15-i események hatására beállt a pápai polgárõrségbe. Lelkesedését bizonyítandó, a „legnagyobb és legszélesebb" kardot választotta. Miután 48 nyarán visszatért szülõvárosába, a gyõri toborozás elsõ napján /június 4-én/, anyai áldással felcsapott katonának az 5. honvédzászlóaljhoz. 1848 júliusában zászlóalja Komáromba menetelt. A toborozás romantikája után itt találkozott elõször a katonaélet kemény valóságával: vesszõzött hátú honvédekkel, földönalvással, végeláthatatlan gyaloglásokkal. Augusztusban az 5. honvédzászlóaljat a Délvidékre rendelték. Bajáig hajóval, majd onnan szekereken tették meg az utat Verbászig. Augusztus 22-én beosztott honvédként az osztrák tüzérekhez került. Itt döbbent rá, hogy a szerb felkelés vissszaverésére vannak ugyan kirendelve, de azokat a bécsi kormány bújtatta föl és támogatja a magyar ügy ellen. Megfelelõ öltözet, takaró hiányában többször megfázott, hosszabb-rövidebb idõt kórházban töltött. Résztvett az 1848. szeptember 21-i szenttamási ütközetben, 1849 januárjában Mészáros Lázár hadügyminiszter parancsára Verbásztól Szegedre vonultak. Betegsége miatt ugyan a jelentõsebb csaták ,jó részébõl távolmaradt, de résztvevõje volt az osztrák-szerb erõkkel folytatott délvidéki összecsapásoknak. A szabadságharc utolsó ütközeteinek híre „Erdélyország határszéle" felé érte a zászlóalj megtépázott maradékát. A Vaskapu szoroson keresztül próbáltak volna szökni, de 1849. augusztus 19-én osztrák fogságba estek. Temesvárra vitték õket. ahol a 39. Don Miguel sorgyalog-ezredbe sorolták be és Csehországba /Prágába/ szállították. 1850 augusztusától az 1852. május 2-i szabadságolásáig az ezredzenekarnál szolgált.

„Mivel közhivatalokban a magyar embernek becsülete nem volt", Gyõrbe hazatérve megfelelõ állást nem kapott. Így 1852 õszétõl ideiglenesen bátyja burcsellájával gabonát szállított Gyõr és Moson között. 1855-ben Kispécre került segédtanítónak. Itt rövid ideig maradt, mert 1856 tavaszán Gyõrújfalura kapott meghívást, ahol két évid tanítóskodott. Már 1856 nyarán Enesére invitálták, de végül csak 1858-ban hajlott egykori iskolatársa. Enesey Kálmán hívó szavára.

Enesei munkálkodása alatt sok nehézséggel kellett szembenézni és megküzdeni. Így sürgetõ feladatként a meg¬felelõ iskolaépület megteremtését eszközölte ki a közbirtokosságitól. /Enesére érkezésekor iskolaépületnek a hajdani pásztorházat használták. Az iskolai vizsgák valamelyik közbirtokos pajtájában voltak. Az új iskola végül csak 1865-ben épült fel./ Tanítási módszere a Gyõr vármegyében addig ismeretlen, „hangoztatási és írva olvasási" metodika volt. Ezt nemcsak a szülõk, hanem a tanfelügyelet is fenntartással fogadta és e ,,tanmód" miatt a tanítótársaival is össze¬tûzésbe került. Kigúnyolták. A közbirtokosok közül is kevesen álltak mellette. /Emlékiratának II. kötetében az iskolai vizsgákat említve írja, hogy a jelenlevõ pap és birtokosok közül többen botrányt próbáltak provokálni. „Erre a hallga¬tóságból Mesterházy Lajos felszólalt, hogy a tanító tanította gyerekeket, az tudja, hogy mit hogyan tanultak, tehát hadd kérdezze az!" /Hetvényi István: Emlékirat - kézirat. II. 127./

1860-ban szerezte meg a tanítói oklevelet a soproni evangélikus tanítóképzõben. 37 évig volt Enesén tanító, ahogy emlékiratában írja: „számtalan keserûséget kellett elnyelnem és sok méltatlanságot eltûrnöm.” Kitartó helyt¬állásának, úttörõ ténykedésének fontosságát az idõ igazolta, amikor 1874-ben a megyei tanfelügyelõ nyomtatásban is megjelent értékelése szerint az enesei iskola, „mind fölszerelés, mind tanítás tekintetében a megyében a legjobbak közé tartozik”. /Gyõri Közlöny. 1874. január 18-i száma./ Módszertani és elméleti szakcikkei „A gyõrvidéki tanító¬egyesület értesítõjé"-ben jelentek meg.

Hetvényi István a pedagógiai munka mellett kertészkedéssel is foglalkozott, melyre tanulóit is oktatta. Szemzés útján rózsákat nemesített és az iskolához tartozó szérût gyümölcsös-kerté alakította, ahová Eresén ekkor elsõként szõlõt telepített. Konyhakertjének egyik fõ növénye. egy bécsi kereskedõ által ekkor Európa hírûnek nevezett enesei spárga volt. Kertészeti eredményeirõl készült írásai a „Nép kertészete" és a „Gazdasági lapok" címû szakkiadványokban kerültek nyilvánosság elé.

Nyugdíjazás után 1904. április 3-án bekövetkezett haláláig Sopronban élt. Élétére, néptanítói munkásságra egyik írásában így tekint vissza: „Ez csak rövid vázlata életemnek és munkálkodásomnak, ami e keretet kitölti, az körös sorsa a magyar tanítóknak: önzetlen munka egy hosszú életen át, jutalom érte a nélkülözés, sziránd akarat és buzgóság elõtt ezer-ezer akadály: az ideális célért való lelkesedés mellett a tennivágyást megõrlõ közönyösség. De most. midõn már nyugalom után vágyódom, hálát adok Istenemnek, hogy tanítót teremtett belõlem s ha visszagondolok az elmúlt éveimre s a nemzedékekre, amit neveltem, öröm tölti el lelkemet, mert látom. nem nélkülöztem. nem szenvedtem hiába."